Kazbek hegy (5 054 m) Kisokos - Mászás

---

“Kisfiam már megint hova mész?”
“Ó csak Grúziában megnézünk egy hegyet, aztán jövünk is haza.”

Nagyjából így indult a történet életem első (és remélhetőleg nem utolsó) ötezresének mászása előtt. Természetesen rengeteg felkészülés előzte meg magát a mászást, szükséges volt továbbá előakklimatizációs erőpróba is, és még így sem volt garantált a siker.

Évekkel ezelőtt egy mondatot olvasva elkezdtem boncolgatni az értelmét:

„Ahol kilépsz a komfortzónádból, ott kezdődik az élet.”

Talán kicsit filózófiai a megközelítés, de lássuk be, minden épeszű ember elgondolkozik egy ilyen látvány kapcsán, hogy ha ilyen szép ez a hegy már a lábától, mi a fenének küzdjem fel magam napokon keresztül, kitéve szervezetemet az időjárás viszontagságainak, egy folyamatos fizikai és szellemi megerőltetésnek, hogy a végén egy hókupac tetején, valószínűleg fejfájással tarkítva azt mondhassam: onnan a faluból jöttem és most itt állok a csúcson.

De milyen csúcsról is beszélek pontosan?

Kazbek információk

• Tengerszint feletti magasság: 5047m
• Kiemelkedés: 2353m
• Hegység: Kaukázus (6. legmagasabb csúcs) – Grúziában a 3. legmagasabb a Shkhara és a Janga után. Ugyanakkor ez a második legmagasabb vulkanikus eredetű hegység a Kaukázusban (ez Elbrusz után).
• Nevének jelentése: Fagyos csúcs vagy Gleccser csúcs.
• Elhelyezkedése: Kazbegi régió (Grúzia) – Észak Oszétia (Oroszország) határán.

A legenda: a történet szerint Prométeusz grúz megfelelőjét, Amiramit az istenek ennek a hegynek a tetején láncolták le, büntetésül a tűz ellopásáért. (Spoiler.: Mi nem találtuk ott, pedig tiszta idő volt).

A mi történetünk kicsit másképp alakult.

Repülőnk Tbilisi-ben leszállt, majd kis pihenést követően Ananuri templománál megállva és körbenézve folytattuk utunkat Stepantsminda-ba, ahol szállásunk is volt.

Ez a Grúz oldalról a kiindulási pont, egy 1740 méter magasan fekvő kis, ámbár forgalmas falu. Népszerűségét 3 dolognak köszönheti: a közelben csak itt lehet személy- és tehergépjárművel áthajtani Oroszországba, itt helyezkedik el a Gergeti Szentháromság Templom (2170 m) , ami nem mellesleg az UNESCO világörögség része és természetesen a Kazbek látványa.

Lentről személéve még a templom is messzinek bizonyult, de azért jöttünk, hogy megbírkózzunk a feladatattal. Összeszedtük hát minden lelki erőnket és közel 15 kilós pakkunkat, s másnap nekiindultunk a hegynek.
Első etapunkig egy helyi kisbusszal jutottunk el (Gergeti), majd innen hátunkra véve csomagunkat jól kitaposott úton az Ashra pass 3000 méteres magasságáig ballagtunk szinte megállás nélkül.

Olyan táj fogadott bennünket, amit az Alpokban vagy a Dolomitokban nem igazán tapasztal az ember. Habár 3000 méteren voltunk, még minden zöldellett körülöttünk, sőt ha 300-400 méterrel felfelé tekintettünk, ott is hasonlóakat láttunk.

Itt találkoztunk felfelé vonuló mászókkal Oroszországból, Azerbajdzsánból, Grúziából és páran képviselték csak az „egyéb” országokat. Érdekes, hogy a nyelvhasználat szinte kizárólag az oroszra korlátozódik tapasztalataim szerint és némiképp hiányát éreztem az ilyen irányú nyelvtudásomnak. Többen másképp indultak neki a hegynek, mint ahogy mi tettük. A mi stratégiánk a kőházas szálláson alapult. Tervünk szerint a faluból felmásztunk a Meteostation-höz (Bethlemi Hut – 3670m), majd onnan pihenést követően másnap akklimatizációs túra, harmadnap ugyancsak és negyedik nap csúcstámadás, ötödik nap pedig a házból visszaereszkedés a völgybe. Természetesen a terv azért csak terv, mert rögtönözni is szükséges lehet az út során, mint ahogy ez később történt is.

Felfelé haladva találkoztunk a B stratégiás sátrazó népekkel, akik első estéjüket 3200 méter környékén töltötték, majd onnan költöztek feljebb 3670-re vagy 3800-ra és onnan próbálkoztak tovább akklimatizálódni, vagy csúcsot hódítani.

3200-tól mintegy másfél – két órás túrával jutottunk feljebb a gleccser aljához, ahol az olvadás miatt (immáron kötéllel biztosítva egymást és kikerülve a gleccserhasadékokat) felevickéltünk 3670 méterre aznapi 13. mászóóránk befejézeseként a menedékházunkhoz.

Mint ahogy említettem, mi a napi 35 Lari (~3700 Ft) ellenében a stabil kőházat választottuk. Távolról sem mondható luxusszállásnak, de a fix fedél a fejünk felett mindenképp menedéket biztosít a hideg éjszakák szeles kavalkádjában.

2017-ben már azon szerencsések között tudhattuk magunkat, akik a kicserélt műanyag ablakokat is élvezhették, ugyanis az előtte lévő években purhabbal körbefuttatott nejlon „ablakok” védtek csak a süvítő szél és a kihűlés ellen. A szobákat úgy kell elképzelni, hogy egy közel 6 négyzetméteres helységben egy emeletes ágy van felállítva, ahol mind alul, mint felül 3-3 ember hálhat a vékony szivacsréteg és az ezt takaró (néhol szakadozott) műbőr borítás tetején és a maradék kb 2 négyzetméter a csomagok és közlekedés céljára van kialakítva. Villamos áram éjszakánként biztosított egy izzó és egy konnektor jelenlétében (ha jól tudom akkor, ha sütött is a nap aznap, mivel akkor tudnak csak áramot termelni). A mi szobánk valószínűleg szenes kamra lehetett anno, mert a falak szép feketén virítottak itt-ott, ahol a 30-40 éves tapétamaradványok nem fedték a falat. Mindenesetre volt egy kis hely ahova le tudtuk tenni a fejünket és ez nekünk éppen elégnek bizonyult.

Némi alvást követően reggel már kisebb pakkal nekiindultunk első (és mint kiderült az időjárási ablak rövidsége miatt az utolsó) akklimatizációs túránkra. Hosszas traverzként lehet elképzelni a bemelegítő részt, felváltva hol havas, hol pedig kavicsos szakaszokkal egészen 3800 méterig. Több tájékozódási pontot elhagyva (White Cross később Black Cross) értünk el egy kőomlás mellé, ahol folyamatos kavicsfolyam tette veszélyesebbé a terepet. Szerencsére csak a jobb oldalunkra kellett figyelni, de kicsit ijesztő volt látni, hogy a patak csobogásához hasonlító hang nem akart alább hagyni órákon keresztül sem, és olykor nagyobb (fél autó nagyságú) kövek is megindultak. Szerencsére amint a havas területet elérték a kövek, ezek megfékeződtek.

Itt találkoztunk egy lefelé tartó lengyel csapattal akik éppen mentésre szólítottak bennünket. Egy idősebb úr (meglehetősen felelőtlenül) biztosítás, beülő és sisak nélkül beesett egy gleccserhasadékba és jajveszékelve segítségért kiáltott. Nem sokon múlott a bácsi élete, ugyanis a táskája miatt ragadt csak be a résbe és ha nincs rajta a táska, akkor a biztos vesztébe esik.

A kötelet a hóna alatt átbújtatva kihúztuk közös erővel, majd a hasadékba tekintve konstatáltuk, ennek nem látjuk az alját.

Kis lelket öntve útjainkat keresztező útitársunkba folytattuk túránkat tovább a C1 fennsík felé. Eredetileg ez a 4200 méter magasságú gerincen lévő gleccseren lett volna aznapi túránk célpontja, de a nagy melegre való tekintettel egy kicsivel előtte közös döntés alapján hamarabb visszafordultunk.

Meg kell hogy mondjam megviselt ez az erőpróba és mire visszértünk a második napi túránkból meglehetősen erőtlenül dőltem el az emeleti ágyunk tetején részben a fizikai megterhelésnek, részben pedig a napszúrásnak köszönhetően. Mint tudjuk, a hónak és a fehér felületeknek a legnagyobb az albedója azaz, a fényvisszaverő képessége és 8 óra lefolyása alatt volt időnk ezt megtapasztalni.

Korábban már a faluban tájékozódtunk az időjárási viszonyokról, de estére beigazolódni látszott az előrejelzés, kezdett elromlani az idő. A felérkezők is megerősítették, hogy nekik is ez a legutóbbi információjuk. Ennek hatására le kellett rövidíteni tervünket és így a két napos akklimatizációnk sajnos egyre csökkent, ami (szó szerint) okozott némi fejfájást nekünk másnap felfelé menet, de ez az egy esélyünk maradt.

Elérkezett a csúcshódítás napja, könyörtelenül megszólalt az ébresztő hajnali 1:30-kor és gyors öltözködést meg persze némi étkezést követkően hajnal 2-kor nekiindultunk a csúcsnak. Nem a várt szélcsend fogadott, így kisebb nehézségek árán szembeszélben, fejlámpával megkezdtük az aznapra tervezett több, mint 1400m-es szintemelkedésünket. Viszonylag gyors tempóban értünk fel előbb a fehér, majd a fekete kereszthez, később áttértünk a gleccserre, ahonnan már fixen hágóvasban újra összekötve közlekedtünk tovább. Terveink szerint napfelkeltére értünk a kőomlások mellé, ahol már nagyobb biztonságban (látva, hogy mi vár ránk) folytattuk utunkat. Ez bizonyult annak a szakasznak ahol először éreztük a két napos akklimatizáció hiányát, ugyanis mászótársunknak Antinak elkezdett fájni a feje és neki még ezzel a tényezővel is küzdenie kellett.

Kicsit lassult a tempónk, de még mindig jó átlagot másztunk, majd elérkeztünk 4100 méter környékére, ahol érzékelhettük, hogy a folyamatos erős napsugárzás meglehetősen kedvezőtlenül hatott a terepre, miszerint a gleccserhasadékok szélesebbek voltak, mint előző nap. Egyes helyeken már nem lehetett lépésből megoldani ezek felett a közlekedést, hanem nekifutásból átugorva tudtuk csak abszolválni a feladatot, odafigyelve, hogy az ugrás ideje alatt véletlen se legyen feszes a kötél két ember között.

Már javában reggel volt, mikor a C1 fennsíkra értünk (4200m), ahonnan (az eddigi látványhoz képest) új terep fogadott. Továbbra is jobb oldalunkon láthattuk a hegyet, de még mindig nagyon messzinek tűnt a csúcs.

Magán a fennsíkon újfent gleccserhasadékok tátongtak, majd ezeken áthaladva egy keskeny csapáson megkezdtük további emelkedésünket. Eleinte alig láttunk benne némi szintet, de hamarosan utolért az amire számítottunk. Kisebb-nagyobb szakaszokban 30-35 fokos emelkedőkön keresztül, jégcsákánnyal, biztosított lépésekkel kellett felhúzni magunkat az egyre ritkább levegőben. (Míg 4000 méteren a levegő oxigén szintje 60%, addig 4500-on már csak 57%, s 5000 méteren már csak 53%). És itt jött amit nem vártunk: küzdöttünk, hogy feljussunk és a semmiből egyszercsak előbukkant két kutya, akik a meglepetés erejével hatva elsuhantak mellettünk. Fogalmunk nem volt honnan jöttek, hallani sem hallotuk őket és fél napi járásra nem is volt körülöttünk semmi, de ők csak úgy huss, elsuhantak. Próbáltam én szólni az előttem lévőknek, hogy ne érje őket ugyanaz a meglepetés, de már nem volt levegőm szólni és viccesen álltam a helyzet előtt, amint Anti előttem ugyanakkorát ugrott az ijedtségtől és látszólag ugyanaz a reakció zajlott le benne is.

4800 méter magasságban egy kis pihenőt tartottunk, leraktuk nagytáskáinkat és immáron a nehéz felszerelés nélkül indultunk neki kómótos léptekkel az utolsó etapnak. A százágra sütő nap és a csúcstámadás legnehezebbnek mondott szakasza a 45 fokos emelkedőn való felkapaszkodás várt ránk (mely sokszor jeges). Ez az út hozzávetőleg egy – másfél órát vesz igénybe, de erőnk ekkorra már igencsak megcsappant, viszont a feljutásért való küzdés jóval erősebbnek bizonyult, mint a test fáradtsága. Nekiindultunk a csúcsnak és minden erőnket összeszedve, magunk mögött hagyva minden bajunkat és csak a feladatra koncentrálva feltoltuk magunkat a csúcsra. Szikrázó napsütés, két országra nyíló kilátás, csontig hatoló szél és a csúcsélmény fogadott. Igen nehéz szavakba önteni azokat a gondlatokat és érzéseket, amik akkor a fejemben jártak, de talán a megkönnyebbülés a legjobb szó.

Őszintén megvallom, az, hogy készültem erre a mászásra hónapokon keresztül, a csúcson állás lehetősége, az akarat, mind egy szép álom volt, de folyamatosan ott járkált a fejemben, hogy vajon a szervezetem is képes erre? Soha nem voltam még ilyen magasan és nem tudom hogyan fogok reagálni a körülményekre, ergo kétségek közepette indultam a csúcstámadásnak egészen az utolsó pillanatig és azon a napon abban a pillanatban kicsit hihetetlen élménynek hatott: megcsináltam, megcsináltuk.

Mivel a lefelé felső 200-300 métert egy firmes vékony jégréteg borította, így fokozott óvatossággal voltunk kénytelenek ereszkedni. Szerencsére minden a tervezett szerint ment és viszonylag gyorsan leértünk az otthagyott táskáinkhoz.

Engem körülbelül 4800 méteren kapott el a rosszullét (fejfájás, hányinger) megnehezítve az amúgy sem pihentető ereszkedést, mely egészen 4200 méterig kísért és utól is ért…

Ez az az érzés, amit tényleg csak kívánni tudok mindenkinek, aki meg meri élni ennek lehetőségét a saját adottságaihoz mérten.

A csúcson jutott el tudatomig a felismerés, hogy 8 óra menetelés után még csak félúton vagyunk és még vissza is kell menni a menedékházig.

Egy jó 15 perces sétálgatás és fényképezés után kezdtük meg ereszkedésünket újra a menedékház irányába.

Rövid megkönnyebbülést követően folytatni kellett utunkat a menedékház felé, de a nap nem könnyítette meg a dolgunkat. Egyre szélesebb hasadékokon kellett keresztülbukdácsolni, odafigyelve, hogy nehogy belepottyanjunk. Lefelé (mivel gyorsabban és más szögből jövünk) fokozottan körültekintőnek kellett lennünk. Végül 13 óra menetelés után délután 3 órakor megérkeztünk a menedékházba, ahol gyorsan el is terültünk egy órát pihenni. Ez után vettük észre, hogy a csúcs mögöttünk már felhőbe burkolózott és onnantól kezdve nem is láttuk már a hegytetőt. Erős szél támadt, beborult, felhők gyülekeztek, elromlott az idő. Szerencsénk volt, azt kell mondani, mert azok, akik másnap hajnal kettőkor és háromkor csúcshódításra indultak, egytől egyig visszafordultak, így stratégiailag jó döntés volt egy nappal megrövidíteni akklimatizációnkat a siker érdekében.

másnap reggeli korai indulás az időjárás tekintetében szükségessé vált. Korán fogtuk a pakkunkat és megindultunk a völgy felé. Azt tapasztaltuk, hogy a gleccser alja igen erősen megnyílt, néhol alig bírtunk átugrálni egyes  helyeken, a felhők is lejjebb húzódtak, igyekeznünk kellett.

Lejjebb érve 3300 méter környékére a felfelé havas táj már egy barnás földdel borított ereszkedőt mutatott, minden olvadásnak indult. A felfelé kissé csörgedező patak komoly vízfolyásként tárult elénk, küzdöttünk egy sort, mire át tudtunk jutni rajta, de végül mi győztünk.

A lefelé tartó út már inkább a rajtunk lévő általános fáradtság, alváshiány, fizikai megterhelésből adódó megerőltetések miatt tűnt hosszúnak, mindenesetre délutánra szerencsésen leértünk és meg is ünnepeltük egy helyi sör (Natakhtari) mellett.

Innentől kezdődött szervezetünk regenerációja. Bevetettük magunkat a helyi éttermekbe és annyit ettünk, amennyi csak belénk fért, a többi pedig már innentől történelem. :)

Ti jártatok már a Kazbeken? Vagy más ötezrest hódítottatok már meg? Mik a jövőbeli túraterveitek?